Két éve indult a történetünk, az első cél az volt, hogy Rebiből „kutyát faragjunk” nyár végére

Amikor időpontot egyeztettünk a beszélgetésre, Zsolt csak annyit mondott elöljáróban, hogy az első viselkedésterápián történetünk főhősnőjének, Rebeka kutyának a fejét egy másik kutya szájából kellett kivenni – és ez eléggé kíváncsivá tette ahhoz, hogy hétről hétre lejárjanak a Kőbányai Kutyasulira, egészen a középfokú vizsga letételéig. Egy igazán inspiráló történet következik!

Kezdjük az elején kedves Zsolt, hogyan került hozzátok Rebeka, alias Rebi és miként jutottatok el a Kőbányai Kutyasulira?

18 éves cicánk halála után másfél hónapig bírtuk négylábú családtag nélkül, de azt tudtuk, hogy macskánk többet nem lehet, mert csak folyton összehasonlítanánk elődjével. Mivel kis lakásban, 40 négyzetméteren éltünk úgy döntöttünk, hogy egy kistestű kutya lehetne a megfelelő választás. Hamar eldőlt, hogy örökbefogadunk és el is jutottunk egy csivavának induló kutyushoz, akit nagyon gondos előkészületek után fél éves korában, ivartalanítva vettünk magunkhoz. Azért mondom, hogy csivavának indult, mert mára már hét és fél kilós „kiskutya” lett és bizony rá se lehet ismerni a kölyökkori képei alapján. Nagyon nehéz kölyökkora volt: egy iskolában született, ahol a szivacskorszak egyik fő ingere az volt számára, hogy kosárlabdával dobálták és zaklatták a gyerekek.  Mai fejjel visszatekintve már tudjuk, hogy a legnagyobb jószándékunk ellenére, mi sem tudtunk volna eleinte segíteni neki. Egy hónap után vihettük egyáltalán sétálni (többek között ez volt az örökbefogadás feltétele), ami csúfos kudarcba fulladt. Rebeka az egy méteres pórázt minden erejével egy betonkerítéshez húzta és lecövekelt, egyértelműen jelezve, hogy ő innen tovább nem megy, miközben egész testében remegett. Itt már sejtettük, hogy segítségre lesz szükségünk, de a számos környékbeli kutyaiskola közül nehezen tudtuk kiválasztani a megfelelőt. Kis kitérővel jutottunk el néhány hónap elteltével a Kőbányai Kutyasuli alapfokú tanfolyam beiratkozására, ahol amint levettük pórázról Rebeka ismét lecövekelt egy sarokban és nem is mozdult onnan. Így a várt tanfolyamot nem tudtuk elkezdeni, de Óbert Mária iskolavezető ekkor javasolta nekünk a viselkedésterápiás alkalmakat a tanfolyam helyett: ezért egy intenzív viselkedés és kutyakommunikációs terápiába kezdtünk. 

Mi volt a legemlékezetesebb tapasztalás a viselkedésterápiák során?

Két éve, május környékén indult a történetünk és az első cél az volt, hogy Rebiből „kutyát faragjunk” nyár végére, amikor is Ausztriába szerettünk volna elutazni vele együtt. Ez egy 2500 kilométeres autóutat jelentett 4 felnőtt kíséretében. Ezért nagyon intenzíven telt az a nyár és hát igen, az első óra végén volt egy izgalmas fordulat, amikor Rebi feje Turuk szájában kötött ki, bár semmi bántódása nem esett. Engem nagyon kíváncsivá tett, hogy mi történt pontosan, hiszen  Marcsi 15-20 másodperccel előre jelezte, hogy az én félős kutyám nagyon kerülgeti a „pofonfát”, csak nem ért időben oda: én nem láttam az előjeleket és innentől kezdve ittam Marcsi szavait a kutyakommunikációról. Sok gyakorlás után egyértelmű lett, hogy Rebi kifejezetten kedveli a nagy kutyákat, nem tart tőlük annyira, mint a kisebb testű ebektől. Marcsi másik kutyája, Mhysa, szintén nagyon sokat segített nekünk, de hétről-hétre 6-8 kutyával gyakoroltunk. A munkánk meghozta a gyümölcsét: a nyaralás nagyon jól sikerült és Rebivel úgy belelkesültünk, hogy ősszel beiratkoztunk ismét az alapfokú tanfolyamra. 

Mi jelentette a legnagyobb kihívást a tanulás során?

Nekem a legnagyobb nehézséget a vizsgadrukkom jelenti, amit a mai napig sikeresen át is adok a kutyának. A középfokú vizsgát el is buktuk elsőre, de másodszorra már sikeresen vettük az akadályokat – ebből is látszik, hogy mennyit számít a gazda személye egy kutyának. Az igazi löketet viszont egy piaci kirándulás adta, amikor Rebeka rájött, hogy bízhat bennem és egy ilyen intenzív ingerkörnyezetben sincs félnivalója, mert rám számíthat.

Mit tanácsolsz a hasonló problémákkal szembesülő gazdáknak?

Nagyon sok türelemre van szükség, de megéri felvállalni ezt a felelősséget. Valakinek a családban muszáj „beleállnia a feladatba”. Természetesen mindenkinek támogatnia kell a kutyát, de szerintem nagyon fontos, hogy legyen egy gazda, aki vállalja a kötődést és azt a felelősséget, amivel irányítást és kereteket tud biztosítani egy hányatatott sorsú kutyának. 

A rögös indulás után, most mit szerettek együtt csinálni?

Rebi a mai napig fél a labdáktól, így 3 évesen sem szeret labdázni. A kutyatársaságot ellenben nagyon szereti, ezért minél többet próbálunk társaságot keresni neki. Őszre tervezünk életmód programot választani, az egészségügyi alkalmasságtól függően gondolkozunk az agility-n és kacérkodunk még a szarvasgomba kereséssel is, sőt egy felsőfokos tanfolyamot sem tartunk lehetetlennek. A legnagyobb öröm számomra az, hogy félelem nélkül tudunk akár tíz kilométeren át is póráz nélkül sétálni egy-egy erdei kirándulás során, ahol nem ritka vendég az őz vagy a fácán. Ez az igazi eredmény!

Fotók: a család tulajdona