Elengedtük, már nem fáj neki semmi – Walter Gabriella személyes története a kutya gyászról

A kutyák és a gyász kapcsolatáról szóló sorozatunkat egy nagyon személyes történettel zárjuk: Walter Gabriella, a Népszigeti Kutyasuli vezetője vall Jade kutyájáról. Egy részlet egy hosszabb, rendkívül bensőséges írásból- olyanból, amit csak egy hatlábú páros egyedül maradt kétlábúja tud papírra vetni. Az alábbi sorokat Gabi részben azokban a napokban írta, amikor Jade kutyától búcsúzott: azt a vívódást osztja meg velünk, amit minden gazda ismer, akinek már kellett utolsó döntést hoznia kedvencéről. Álljék emlékül minden kutyának, akik családtagként hűségükkel és szeretetükkel tanítottak minket.

Én saját bevallásom szerint is racionális, néha kicsit földhözragadt személyiség vagyok.  Jó mélyre zárom magamban az érzéseket, sokszor magamban dolgozom fel a kudarcot, szomorúságot, gyászt, és az örömöt is visszafogottan kezelem – pedig az eszemmel tudom, hogy ez legtöbbször nem jó. Nehezen mutatom meg magam, mert abban megsérülhetek, gyengének tűnök. Viszont van amikor ezek az érzések feltörnek, mielőtt felemésztenének: általában csak a nagyon nehéz helyzeteknél van így. 

Amikor döntést kell hozni…..mint most.

Van, amikor nem lehet JÓ döntést hozni, csak döntést.

Hogy is lehetne jól dönteni a halálról… hiszen fontos, hogy ne legyen túl korán, de ne is túl későn az elengedés.

Ha súlyos beteg lennék én szeretnék dönteni a halálomról (de most nem szeretnék emberi jogokba belemenni), de biztos nagyon nehéz ott is a megmásíthatatlant, a véglegest kimondani.

Emberi, gazda oldalról mindig túl korán kell elengedni. Van, amikor megadatik, hogy felkészüljünk rá valamelyest lelkileg és van, amikor egy hirtelen késként vágják ki azt a kis darabot a szívünkből, amit annak adtunk, akit elvesztünk.

Nem vagyok jóban a halállal, mert rákényszerít olyan dolgokra, amit én csak halogatni akarok. És azoknak az embereknek, akiknek az életében több négylábú családtag él ezzel életük során többször szembe kell nézniük. Mert van az a mondás, hogy azért él ennyi ideig….

Egy ember minél több szeretetet ad és kap életében, annál többször kell átélje a veszteség fájdalmát.

Ez méginkább igaz, ha valamilyen állatra esett a választás, mert például a kutyák élete jóval rövidebb, mint a  miénk. (Tudom tudom, teknőst vagy papagájt kellett volna választani)

Az ember általában, de főleg a mai világban mindig rohan, de mégis mindig lemarad valamiről.

Legtöbbször utólag sopánkodunk, hogy mi mindent kellett volna még megtenni, elmondani, megmutatni.

Négylábú családtagjaink ilyenkor is ott vannak, de ők általában kevésbé követelik meg a szeretetemet, amikor a sok teendő közepette elfoglalt vagyok.

Pedig nekik a szavak helyett tettekkel lehet elmondani, SZERETLEK!

A kutya családtagjaimnak jó élete volt és van mindig szerintem, de persze mindig lehetne jobb is.

Mindig vannak elmaradt séták, halogatott tréningek, tologatott közös kikapcsolódás. Ők mégis ugyanúgy örülnek, ha hazaesek a munkából, még akkor is, ha csalódottak voltak, hogy aznap nem vittem őket magammal. Éreztették, hogy szeretnek, akkor is ha mérges vagy szomorú voltam éppen.

Ilyen csodálatos lényeknél, hogy is lehetne JÓ döntés a halál….

Ha a szívemre hallgatok nem engedném el őket csak ha kiragadják a karjaimból a legvégén, de a szívem önző, mint legtöbbünké. Még fiatal felnőttként megfogadtam, amikor egyszer elkéstem és láttam a szenvedést, hogy soha többé nem engedem meg magamnak azt az önzést, hogy fölösleges plusz fájdalmat okozzon az én gyengeségem.

De ez átkozottul nehéz, mert az ember remél:

Kapaszkodunk egy csillogó szempárba, ami pár nap szürkeség után felcsillan. 

Egy üdvözlésbe, amihez már nem mindig volt ereje, most mégis csóvál. 

A gyerekeknél az ételért való kuncsorgásba, amire 6 éve nem volt példa, most mégis örülünk neki.

Jade a halála előtt nem sokkal velünk jött vidékre, és én annyira büszke voltam rá ott is. A plüss pitbull mindenhol és mindenkivel, mindennel olyan ügyes volt, mint egész életében. A szívem szeretne pár pillanatnyi megnyugvást, mielőtt elillan minden.

Aztán a mindennapok nehézségei visszarángatnak a földre. Mert az eszemmel tudom, hogy ezek a napok a tarthatatlan dózisú gyógyszerek miatt lettek neki könnyebbek, mert akartunk neki pár szép napot adni még.  Sajnos van, amikor a pénz nem tud segíteni és észszerűnek kell maradni.

Amikor a kezeléseik összege már megterheli a családot és a magyar valóságban szerintem sokszor megterheli. 

Akkor van az a racionális pont, ahol átgondolom, mit veszek el ezzel a gyerekeimtől, többi családtagomtól. 

Sajnos most hiába mentünk már túl is ezen a ponton, nem volt elég a gerincdaganat elleni küzdelemben.

Annyi szempont van, hiszen a kutya hogyléte mellett mérlegelnem kell több szempontot, de családanyaként leginkább a gyerekek lelkét. Mert amikor egyre jobban nyomasztó árnyként ott van a levegőben, hogy lassan dönteni kell, jön egy kis ártatlan gyermeki szempár a legrosszabbkor és megöleli a kedvencedet: Anya, én nagyon szeretem Jádét!” és akkor belül összeomlok, mert én is!

Épp azért szenvedek, mert szeretem és a legjobbat akarom neki, és mindenkinek a családban, de a jó relatív és már az élet más területeiről megtanultam nincs olyan, hogy valami mindenkinek jó.

Az utolsó 3 évben 3 kutyát kellett elengednem.

Zilli és Joey eddigi életem felében velem voltak, mindketten 17 évig éltek, ami nagyon szép kor egy közepes és nagytestű kutyánál. Joey a páromé volt már megismerkedésünkkor, kemény kezdet után álomkutya volt.

Zilli miatt vagyok ma az aki: ő 17 évet élt a kedvemért, nagy változásokra késztetett, rengeteget fejlődtem mellette, sok szempontból. Nagyon nehéz volt elengedni, de hagyott időt felkészülni. A legnehezebb a búcsú pillanata, de utána a veszteség érzés helyett nemsokára átvette a helyét a hála, a szép emlékek.

10 éves Fülesemnél azt hittem egyik este, hogy gyomorcsavarodása lett, de az ügyeleten méginkább sokkoltak a valósággal. Megrepedt a mája és a lépe, belső vérzése lett, egy daganat miatt. Ilyenkor az ember újra is újra egy furcsa önkívületi állapotba kerül, mintha csak egy rossz álomban lenne és várna a felébredésre.

De a komor valóság nem hagy sok időt….

Elbúcsúztunk tőle, ő az utolsó erejét összeszedve lelkesen jött és beugrott a kocsiba, még az orvosnál is úgy szállt ki, hogy összenéztünk a párommal: „Ez nem lehet igaz, biztos elnéztek valamit!” De nem. Ezt értünk tette. …Olyan gyenge volt már, hogy a bódítónál leállt a szíve. Nagyon hamar elment, ezzel tudatva, hogy még éppen jókor hoztuk meg a döntést.

De ez nem mindig megy így…

Jádéval a tegnapi sétánál megkérdezte egy másik sétáltató, aki főleg a párommal szokott közösen sétáltatni, hogy” Mikor lesz az ideje?” És én valósággal lefagytam, pedig szinte mindig le tudom reagálni érzelem mentesen a hirtelen szitukat, de ez mintha kés lett volna a szívembe. Nem válaszoltam, csak hümmögtem kicsit, mert képtelen voltam hangosan kimondani a szavakat, amik ott vannak bennem. 

Mintha ott hirtelen, ha kimondom, akkor véglegessé válna és megmásíthatatlanná.

Pedig szinte már az.

Most leülök hozzá, mert még most is Ő vigasztal meg engem.

….

Jade mindig imádott autózni, s noha az utolsó időkben csak orvoshoz és kezelésekre járt, mégis velünk akart tartani az utolsó közös autózásra is. Olyan ügyes volt az orvosnál is, de amikor beadták az injekciót és a szemébe néztem, hirtelen mintha megértette volna mi történik. Láttam rajta egy pillanatra a rémületet, így próbáltam megnyugtatni. De belül magamban kétségbe estem, hogy talán korán volt még, talán rosszul döntöttem? (Ez a kép azóta is többször bevillan és próbálkozom tudatosan elhessegetni a gondolatot.) Végig mellette maradtam, mint ahogy a többieknél is, megnyugtattam, simogattam, hogy érezze a szeretetemet az utolsó pillanatig.

Elengedtük… már nem fáj neki semmi.

De nem lehet mindig teljes rögtön a megnyugvás. Ő elment, de nekem van még dolgom a lelkemmel. Szívemben örökké ő lesz a világ legjobb kis staffja, aki mindenkivel kedves, barátságos, aki oly sok embernek és kutyusnak mutatta meg, hogy a fajta nem kötelez.

Köszönök mindent kicsi plüss pitbullom:  erős leszek érted.