Az vezérelt, hogy többet tudjak meg a saját kutyámról, eszem ágában nem volt oktatónak állni – interjú Száraz Katával, a Kőbányai Kutyasuli csoportvezető oktatójával

Száraz Kata a Kőbányai Kutyasuli csoportvezető oktatója, Liza és, ahogy ő fogalmaz “egy fél Pumpi” gazdája. Már akkor tudta, hogy az ő kutyája nagyon jól nevelt lesz, amikor még nem is volt. Nekünk erről az útról, és az oktatói munka szépségeiről mesélt.

Kedves Kata, kezdjük a történet elején: hogyan került hozzád Liza, és miként jutottatok le a Kutyasulira?

Liza egy nagyon “tudatosan” indult kutyás történet: ma már senkinek nem javasolnám, hogy az én példámat kövesse, egy fénykép alapján választottam, de nagyon eltökélt voltam, hogy jó gazdája leszek. Számtalanszor megfogadtam a korábbi családi kutyáink rosszalkodását szemlélve, hogy, ha nekem egyszer saját kutyám lesz, az igazán jól fog viselkedni. Arra nem számítottam, hogy milyen kihívás ide eljutni. Lizával a történetünk egy háromnapos hétvégével indult, amikor a nagy könyv szerint megadtam neki a lehetőséget, hogy óvatosan felfedezze az új környezetét, miután elhoztam a menhelyről. Nos, Lizike mint egy forgószél robbant be az otthonunkba, mindenkivel lepacsizott és látszott, hogy ő nem olvasta miként kell egy kölyökkutyának viselkednie. Nagyon hamar kiderült, hogy egy heves temperamentumról van szó, akivel egyedül nem fogok tudni megbirkózni. Úgy döntöttem, hogy a kutyaovi jelenti majd a megoldást, és el is jutottam a Népszigeti Kutyasulira, tipikus rózsaszín szemüveges lúzer gazdaként. Akkor még nem is sejtettem, hogy Lizi érzékenysége milyen komoly kihívás elé fog állítani.

Honnan jött az inspiráció, hogy elkezdj oktatónak tanulni?

A kutyaovi után korengedménnyel mentünk alapfokra, majd egy nyári szünetet követően elkezdtük a középfokú tanfolyamot is. Addigra kezdtünk összeérni és engem is egyre jobban elkezdett érdekelni a Tükör Módszer. Elmentem KIKVEZ-re és szépen sorban elkezdtünk mindent kipróbálni az életmód programok közül. Nekem már korábban is közel álltak a szívemhez az állatok, a szabadidőmben lovagoltam és alapvetően az vezérelt, hogy többet tudjak meg a saját kutyámról és a kutyákról általában, eszem ágában nem volt oktatónak állni. Ezért elkezdtem megfigyelősködni és, amikor elindult a frizbi klub Népszigeten, én is tagja lettem az okatócsapatnak. 

Hogyan vezetett az utad a Kőbányai Kutyasulira Népszigetről?

Amikor megnyílt a Kőbányai Kutyasuli megkérdeztek, hogy nem mennék-e át. Ereditelk szocializációs oktató voltam, de Kőbányán bizalmat kaptam és már csoport vezetőként debütáltam. Ez meglepett, de később kiderült, hogy már Népszigeten is fontolgatták ezt a lépést, ami az önbizalmamnak is jót tett. Azóta persze minden létező beosztásban részt vettem a csoportokban. Így (leszámítva egy év rákoscsabai vendégszereplést) már indulása óta a Kőbányai Kutyasuli csapatába tartozom.

Mi volt eddig a legnagyobb kihívás számodra oktatóként?

Alapvetően minden mindig kihívás és a középfokú tanfolyam vezetése, például kifejezetten ilyen volt az alapfokhoz képest. Kihívás lehet, hogy középfokon már sokkal több személyre szabott figyelmet adunk egy-egy gazdának, de hét hetente megújulás következik, és ez mindig újra feltölt.

Van olyan dolog, ami foglalkoztat a szakmai fejlődés terén, esetleg olyan életmódsport, amit még szeretnél kipróbálni saját kutyával?

Csoportvezetőként fontos, hogy minél inkább megtaláljam a hangot a gazdákkal, akik hozzám járnak, hogy kellőképpen tudjam motiválni őket. A kutyázásban az ún. force-free technikák alkalmazása érdekel nagyon. Ez röviden azt jelenti, hogy nem tiltjuk, büntetjük a kutyát azért, amit nem szeretnénk, hogy megtegyen. Helyette fokozatosan felépítve kialakítunk nála egy viselkedést, amit szeretnénk, hogy inkább tegyen. Egy banális példával élve: nem letiltom, ha fel akar valamit venni a földről, hanem megtanítom, hogy például mutassa meg jelzésszerűen, ha valami fincsit talál, és inkább tőlem várjon egy számára értékesebb dicséretet. Ez most lehet, hogy nagyon pacifistának tűnik, noha nem vagyok a szélsőséges megoldások híve, hiszen a kutyák is odaszólnak egymásnak, és nem gondolnám, hogy törést okoz az életükben, ha ezt mi is megtesszük, –  olykor én is megteszem. Arról nem is beszélve, hogy ezek a technikák hosszú időt, nagy tudatosságot, sok tervezést és sok elkerülést igényelnek. Mégis, hiszem, hogy plusz színt ad, ha több helyzetet tudunk tanítással is megoldani. Ráadásul vannak a gazdák, akiknek ez a módszer segíthet a helyzetek kezelésében. Az elmúlt egy év alaposan felforgatta a Kutyasuli menetrendjét. Te hogyan élted meg a leállásokat?

Az elmúlt egy év alaposan felforgatta a Kutyasuli menetrendjét. Te hogyan élted meg a leállásokat?

Idén szerencsések voltunk, mert pont levizsgáztak a csoportok, amikor jött a lezárás, és ez most rövidebb ideig is tartott. Bevallom, tavaly kifejezetten kiéheztem a kényszerszünet végére, ráadásul akkor félbevágott egy tanfolyamot a szigorítás, ezért improvizálnunk kellett. Igyekeztünk online tartalommal segíteni a gazdákat, benntartani őket a tanulási folyamatban és a gyakorlásban, aminek a technikai megvalósítása részben rám hárult. Jó sok munka volt mindannyiunktól, de megérte, mert nagyon jó kis csoportok lettek, a nyitás után ugyanott tudtuk folytatni, ahol abbahagytuk.

Mit tanácsolsz, annak, aki most kezd kutyaoktatónak tanulni?

Mindenképpen legyen nyitott és tartsa észben, hogy sok alázat kell ehhez a szakmához. Egyrészt minél többet próbáljon tanulni, gyakorlati tapasztalatot szerezni, és több helyről információhoz jutni: fontos, hogy legyen rálátásunk arra, hogy máshol mivel foglalkoznak a szakmában. Vallom, hogy kellenek a pofára esések is, hiszen azokból tanul az ember a legtöbbet, de nem szabad eleve felülről, “nagy lóról” nézni a gazdákat. Bizony itt is érvényes, hogy minden fejlődési ponton fáj belenézni a tükörbe.

Fotók: Száraz Kata és a Vizslafotózás tulajdonában