Interjú Horváth Borával, a KÓBORKA Egyesület lelkével és motorjával

Azt, hogy milyen sok munkát adnak neki nap mint nap a kutyák a KÓBORKA Egyesületnél jól példázza, hogy harmadik nekifutásra tudtuk összehozni az interjút Horváth Borával, hiszen a kutyaólak téliesítésétől elkezdve ivartalanításon át minden napra jut valamilyen teendő. Erről és a Tükör Módszeres sulik légköréről egyaránt szó esett.

Amikor megkerestünk, hogy szeretnénk a zsEBetikett bevételéből támogatni a munkátokat, kiderült, hogy már ismered Korom Gábort és a Kutyasulit. Kérlek mesélj arról, hogy milyen tapasztalatod volt gazdaként és állatvédelemmel foglalkozó szakemberként?

A helyzet iróniája az, hogy én félek a kutyáktól. Lássuk be ez nem feltétlenül ideális egy kutyamentéssel foglalkozó ember esetében. Ezért, amikor tanácstalan vagy bizonytalan vagyok egy kutyával kapcsolatban, mindig a Tükör Módszerhez nyúlok vissza. Rendszeresen lejárok a sulira, nézelődni és megfigyelni, hogy beugorjanak a már tanult dolgok. Amióta kutyamentéssel foglalkozom, mankóként támaszkodom a kutyaiskolára, folyamatosan tanulok az oktatóktól. A tőlünk örökbefogadott kutyák tanfolyamait és további sorsát is figyelemmel tudom kísérni így, ami külön öröm és sok energiát ad a mindennapok taposómalmában.

Az elmúlt időszak újfajta kihívásokat hozott a hazai állatmentéssel foglalkozó szervezetek számára, hiszen egyrészt sok helyen megcsappantak az adományok, másrészt a COVID miatt otthon, home officeban ragadt emberek között megnőtt az örökbefogadási kedv is. Ezzel kapcsolatban mit tapasztaltatok?

Sajnos nem a komoly elhatározásból, a 15 éves felelősségvállalásról szólt számos jelentkező története. Személyes szakmai sikeremnek tekintem, hogy sokakat sikerült is lebeszélnem az örökbefogadásról – ez egyébként a munkám döntő hányadát kiteszi. Öröm az ürömben, a jelenlegi kényszerhelyzet egyetlen pozitívuma viszont, hogy az örökbefogadók sokkal több időt tudnak a kutyájukkal tölteni, ezért több komoly, felelősségteljes jelentkezőnk is akadt. Ők tudják, hogy a kutya nem dísztárgy, dolgozni és foglalkozni kell vele.

A zsEBetikett egyik fő üzenete, hogy milyen fontos az emberi felelősség és tudatosság kérdése házikedvencek esetén is. Az elmúlt években történt akár pozitív, akár negatív irányban elmozdulás ezen a téren?

Amikor lemegyek hozzátok, a kutyasulin egyértelműen látom a változást, és ezt nagyon jó látni. Az emberek értékként kezelik a kutyájukat, ez engem boldogsággal tölt el. Sajnos én a történet másik, elkeserítő részével találkozom napi szinten, ami az állami feladatok felelős ellátásának hiányából fakad. A nagy kérdés szerintem az, hogy mi az, amit értéknek tekintünk.

Minden kutyamentő civil, adományokból működő szervezet, állami támogatás nélkül tartjuk életben a rendszert. Ahhoz, hogy igazi össztársadalmi szintű változásról tudjunk beszélni, el kell jutni oda, hogy megelőzzük, hogy egyáltalán szükség legyen a munkánkra.

Egészen hajmeresztő történetek keringenek állatmentéssel foglalkozó szervezetek körében, már-már abszurd, szatírába hajló helyzetek is előfordulnak. A ti működésetek során mi volt a legszívmelengetőbb, amivel eddig találkoztatok?

Folyamatos öröm az, amikor kutyát gazda mellett látok. Az egész állatvédelemet egyébként ámokfutásként jellemezném, ezért abszurd helyzetekből bőven kijut nekünk is. Az viszont mindent megér, amikor egy mentvényünk valódi családra lel.

Bár mi a Tükör Módszer Magyarországnál hisszük, hogy egyszer nem lesz szükség menhelyekre és mindenki átgondoltan, tudatosan dönt majd kutya kérdésben is, sajnos sokszor hallunk teltházas menhelyekről, embert és állatot próbáló körülményekről. Ti hogyan oldjátok meg a hétköznapokat, az állatok ellátását?

Ez nem 8 órás állás, minden napra jut feladat. Folyamatosan jönnek a balesetes kutyák, 24 órában szolgálatban vagyunk. Hol élelmet szerzünk be, hol állatorvoshoz visszük a mentvényeket. Vannak szezonális feladataink is, most például a téli meleg biztosítása a fő feladatunk és arról gondoskodni, hogy az ivóvíz ne fagyjon be. Egyszerűnek tűnő, de fontos kérdések ezek.

Nagyon fájlalom, hogy ma a magyar állatvédelmi szervezetek döntő többsége nem azzal foglalkozik, amivel véleményem szerint igazán kellene nekik: a felvilágosítással, a prevencióval, a családi vészhelyzetek miatt bajba jutott állatok ellátásával. Ideális esetben, érettebb társadalmakban a menhelyek feladata az átmeneti befogadás, akiket csak hirtelen előállt helyzetekben kell riasztani, nem évekre, rosszabb esetben örök életére ott tartani az állatokat, és rohanni a chip nélkül, elveszetten bolyongó kutyák után.

Ha egy jó tündértől kérhetnél egy dolgot a menhely számára, mi lenne az? Jelenleg nektek mire van a legnagyobb szükségetek?

Talán sokaknak meglepő, akár sokkoló is lehet a javaslatom, de szerintem az ebadó bevezetése sokat nyomna a latba. Lenne egy igazi, kézzel fogható eszközünk, ami miatt rádöbennének az emberek arra, hogy a kutya érték, akiért felelősséggel tartozunk. A bevételt pedig arra lehetne fordítani, amire igazán szükség van: a prevencióra, tájékoztatásra és a vészhelyzetek kezelésére.

Fotó: Horváth Bora, Kóborka Egyesület