A beagle extrém kemény kihívás elé állítja a gazdák többségét – interjú Kling Józseffel

Kling József, a 9 éves Momó gazdája és az Érdi Újság felelős szerkesztője. Vele beszélgettünk a tudatos kutyatartásról, az Őrmezői Kutyasuliban szerzett tapasztalatairól és arról, hogy miért megtévesztő a beagle fajtaleírás.

Kedves József, kezdjük az elején: hogyan kerültek le a Kutyasulira, miként indult a család kutyatartó története?

Gyerekkorom meghatározó élménye Lord nevű skót juhász kutyám, aki egyetlen mozdulatból tudta, mit szeretnék tőle. Ezt nagyon élveztem, visszatekintve viszont azt mondom, az én kutyás történetem gazdaként igazán Momóval indult. Ő az első közös kutyánk a feleségemmel, aki Momóval az alap- és középfokot, illetve a vizsgákat abszolválta. Az én nézőpontom ebben az esetben a kívülállóé volt, hiszen a tanfolyamokat többnyire a pálya széléről figyeltem.

Miért döntöttek úgy, hogy Momóval kutyaiskolába fognak járni?

A beagle fajtaleírása hihetetlenül megtévesztő. Békés természete miatt gyakran választják családi kutyának, engem is többször megállítanak többgyerekes családok, hogy ők is ilyen kutyát szeretnének. Ilyenkor megpróbálom lebeszélni őket: egyrészt, mert vallom, hogy gyereknek kutyát nem veszünk, másrészt igyekszem érthetően elmagyarázni, hogy minden cukisága ellenére a beagle extrém kemény kihívás elé állítja a gazdák többségét. Szóval Momó önfejű, makacs kopó karaktere miatt hoztuk meg a döntést, hogy kutyaiskolába kell járnunk vele. Sajnos a kutyaovi kimaradt, mert mire feleszméltünk, Momó már túlkoros volt, és rögtön az alapfokú tanfolyammal kezdtük az iskolát.

Milyen tapasztalatokkal gazdagodtak a tanfolyamokon?

Alapvetően pozitívan éltem meg, hogy minden kutyával és gazdával egyformán bántak, de a mi esetünkben ez sajnos nem volt elég, hiszen Momó extra figyelmet igényelt. Hihetetlen energiákat mozgósítottunk a tanulás során, és bevallom, a mai napig irigykedve figyelem, hogy más kutyák milyen rajongással tekintenek a gazdájukra, akik adott esetben fele ennyit nem dolgoztak ezért a figyelemért. El sem tudom képzelni, hogy egy együttműködőbb kutya esetében az a mennyiségű és minőségű energia, amit Momó képzésének szenteltünk, milyen eredményekkel járna… De talán az sem véletlen, hogy éppen ővele lett dolgunk.

Kilenc év kőkemény munkával jutottunk el oda, hogy van egy viszonylag jól behívható kutyánk (főleg, ha tudja, hogy számíthat jutifalatra), akivel terepen is tudunk póráz nélkül sétálni. Momó nem szedi szét a házat, a megfelelő életmódnak köszönhetően pedig nem is hízott el, noha hasnyálmirigy-elégtelenség miatt jelenleg folyamatosan farkaséhes. A kajafelevésről csak akkor tudjuk letiltani, ha időben észrevesszük, hogy rámozdul valamire, ha nem, akkor bizony e téren továbbra is lúzerek maradunk.

Van olyan életmódsport, klubfoglalkozás, amit kipróbáltak Momóval?

Az agilityt próbáltuk ki még évekkel ezelőtt, de olyan sokan lelkesedtek a lehetőségért, hogy nagyon sokat kellett várni a feladatok között. Sajnos a közös biciklis túrák élményéről le kellett mondanunk, noha nekünk ez az egyik szenvedélyünk, de mivel kölyökként nem szoktattuk hozzá, ilyenkor nélküle kell útra kelnünk. Maradnak a hosszú közös séták, lehetőleg naponta kétszer, kizárólag lakott területen kívül, hogy a kerítésnél ugató kutyák ne zavarjanak minket.

Apropó kerítésnél ugató kutyák: Korom Gábor, zsEBetikett című tavaly megjelent könyve kapcsán ismerkedtünk meg. Ön mit tapasztal, miként változott az elmúlt években a kutyatartás kultúrája Érden, illetve hazánkban?

Sajnos nagy a különbség a főváros és Érd, illete az ország többi része között. Budapesten nem szoktunk a belvárosban járni Momóval, de mindig csodálattal nézem, ahogy biztonsággal és fegyelmezetten sétálnak a kutyák a gazdájuk mellett, nagyon ritkán látni egymásnak eső ebeket. Látványos a különbség kutyakaki téren is: kilenc éve még sokkal kevesebben szedték fel maguk után. Azt gondolom, a Tükör Módszernek és Korom Gábornak is köszönhető, hogy felelősebbek ezen a téren az emberek. Érden viszont ezek a változások nem érhetők tetten. Az utcánkban gyakorlatilag minden háznál van kutya, de az itt lakó 20-30 eb közül jó, ha kettőt sétáltatnak rendszeresen. Mélyen elkeserít és dühít az a felelőtlenség, amivel sokan a kutyájukhoz viszonyulnak. Felelős szerkesztőként számtalan cikkel próbáltam már érzékenyíteni a közösséget, de még mindig méltatlan a kutyák helyzete. Sokan amolyan „bio riasztónak” használnak egy élő, érző lényt, és nem gondoskodnak a megfelelő életmódjáról.

Mit lát megoldásnak, miként lehet változtatni széleskörben a rossz beidegződéseken?

Szívem szerint jogosítványhoz kötném a kutyatartást. Nagyon sokat tanultam Momótól, de bevallom, nem vagyok az a „mindent a kutyáért” típusú gazda. Ez egy nehéz élet, ami lemondásokkal jár, legalábbis, ha tudatosan vállalunk kutyát. Az, aki elmegy a kutyaiskolába, már felismerte, hogy segítségre van szüksége. A gond az, hogy gyakran hiányzik a felelősségtudat, és az érzelmi töltet sincs meg. Számomra elképesztő a kutyatartók többségének tudatlansága, akikkel nap mint nap találkozom, akik, bár együtt bandáznak, de a kutyák közötti konfliktusokat nem tudják kezelni. Tudni kell úgy dönteni, hogy nem vállalok kutyát, viszont ha mégis kutyát tartok, akkor azt átgondoltan kell tenni. Úgy vélem, nem lehet mindenki kutyaoktató, de a saját kutyámhoz például annyira kellene értenem, mintha én is kutyatréner lennék. Mivel ez lehetetlen, elfogadható kompromisszumok mentén éljük az életünket Momóval.

A fotókat Kling Emma készítette