Viki kutya története

Provics Mariannal, Viktória kutya gazdájával egy ízig-vérig Tükör Módszeres sikertörténet kapcsán beszélgettünk. Nagyon hosszú utat jártak már be eddig is, reméljük titeket is inspirálni fog a történetük!

Kedves Mariann, kezdjük a történet főszereplőjével Viki kutyával. Miként került hozzátok?

Nekem már voltak kutyák az életemben, akiket “klasszikus” felállásban tanyasi, kertes házban tartottak, Viki az első családi kutyánk. Történetünk azzal a döntéssel indult, hogy kutyát szeretnénk, és egyértelmű volt, hogy menhelyről fogunk magunkhoz venni egyet, méghozzá feketét. Folyamatosan nézegettük a kutyamentéssel foglalkozó oldalakat, így jutottunk el Rex Alapítványhoz, akikről sok jót olvastunk. Elmentünk az alapítványhoz egy kiszemelt kölyökkutyát megnézni, aki nem volt ugyan fekete, de kép alapján úgy éreztük ő kell nekünk. Viszont nagyon félénken viselkedett, és mi kezdő gazdiként azt gondoltuk, hogy ez nem jó jel (nevet). Később ismét visszamentünk, és ekkor nagyon sokat beszélgettünk a Rex egyik gondozójával, aki szinte minden kutyát bemutatott nekünk, többek között Vikit is. Róla rögtön elmondta, hogy nem egyszerű eset: fél évesen került be a menhelyre törött lábbal, amit összecsavaroztak, és ez bizony egy hosszú karanténban eltöltött lábadozási időt jelentett neki. Ez nem jött szerencsésen a szivacskorszak idején, bár eleinte nem is tudtuk mennyire nagy jelentősége van ennek a kimaradt, szocializáció szempontjából kritikus időszaknak. Emlékszem, amikor a Rex Alapítvány irodájában a papírokat intéztük, Viki megmutatta az igazi arcát: egy másik kutyával bejöttek és ő rögtön kicsattant.

Hogyan jutottatok el a Kutyasulira?

Rögtön megkaptuk Óbert Mária számát, de először félretettük, és elkezdtünk megismerkedni Vikivel. Nagyjából két, két és fél hónap után jutottunk el hozzá, amikor már minden séta után sírva mentünk haza. Adott volt egy huszonnéhány kilós tömör gyönyör, aki a lobogó zacskóra is kitámadott, míg otthon szeparált, és elkezdte szétszedni a lakást. A végső pillanat, amikor rájöttünk, hogy ezt mi egyedül nem tudjuk megoldani akkor jött el, amikor arra értünk haza, hogy a hasa tele van véraláfutásokkal, amit egy szekrénytől szerzett. Itt érett meg az elhatározás, hogy segítségre van szükségünk, és lementünk Marcsihoz.

Milyenek volt az első viselkedésterápiás élmények?

Érdekes volt a kezdet, bevallom nem is nagyon értettük, hogy mi történik. Körülbelül negyed óra után láttuk, hogy a kutya beáll, és elkezd működni az oktatóknak. Vikiről tudni kell, hogy egyszerre bizonytalan, domináns és érzékeny kutya volt: a legjobb koktél (nevet). Emlékszem, hogy amikor Toruk (Óbert Mária egyik terápiás kutyája) helyre rakta, Viki megmutatta a Hollywoodba illő színészi képességeit is, legalább tíz percig látványosan sírt és sajnáltatta magát. Nagyon sokat tanultunk és tanulunk a mai napig tőle. Elkezdtünk viselkedésterápiára járni, hiszen a szeparáción kívül nagyon sok konfliktusa volt más kutyákkal, gyakorlatilag minden új kutyával való találkozás egy időzített bomba volt. A másik kutya vagy kifordult, vagy verekedés kerekedett belőle.

Viki igazán szép feladatok elé állít titeket, de mi volt a legnagyobb kihívás?

Nehéz lenne egyetlen dolgot kiemelni. Talán az volt legnagyobb kihívás, hogy elfogadjuk a kutyánk személyiségét. Az első két év rendkívül küzdelmes volt, nagyon sok időt és energiát tettünk bele. Nehéz volt elfogadni, hogy ő nem egy átlagos kutya, aki csodálva lesi a gazdi kívánságát. Érdekes módon, mivel Viki a Kutyasulis pályát már ismeri, nagyon jól tudja, hogy ott milyen szabályok szerint viselkedhet. Viszont bárhova megyünk, mindig újra és újra fel kell állítani a határokat, és erre következetesen figyelnünk kell.

Milyen élményekkel, tanulságokkal gazdagodtatok?

A legfontosabb tanulság az, hogy mi tényleg tükrök vagyunk. Ha én hisztis vagyok, akkor ő is az. A legfontosabb tanulás pedig az, hogy mennyire fontos a következetesség, ahogy már említettem, a kijelölt szabályok betartása: a nem, az nemet jelent. Kicsit sem lehet mégis, vagy talán. Az egyértelmű és tiszta szabályrendszer a kulcsa a boldog együttélésünknek.

Mit tanácsolsz más gazdáknak, akik hasonló kihívással szembesülnek?

Először is kérjenek segítséget. Másodszor, Marcsit idézném: gondolja át mit szeretne elérni? Gazdaként át kell gondolni, hogy mi az, amivel már boldog lennél: fogalmazd meg a célt és az alapján lehet építkezni. Lehetséges, hogy nem lesz reális cél a kutyánk személyisége miatt, de ha elfogadjuk a határokat, akkor nagyon boldog életet lehet együtt élni. Zárszónak talán annyit emelnék ki, hogy néha kell egy kis kihívás, így lesz sokkal értékesebb az eredmény.

Fotók: Provics Mariann tulajdonában /Sós Edit