“A kölyökkutyák mentése gyakran szívbemarkoló” – interjú Varga Adriennel a Kutyaovi Egyesület önkéntesével
A Kutyaovi Állatvédő Egyesület önkéntesével, Varga Adriennel beszélgettünk a frissen megjelent zsEBetikett kapcsán. Igazi mély, társadalomkritikai eszmefuttatásra került sor, amit átitatott Adriennék elhivatottsága. Figyelem, nem csak cuki kiskutyákról lesz szó!
Az Egyesületetek különlegessége, hogy kifejezetten kölyökkutyákra szakosodtatok. Mennyiben más ez, mint a felnőtt kutyák mentése?
Mindenki azt hiszi, hogy ez a könnyebbik út, pedig ez a drágább és nehezebb. Egyfelől persze ott van a “cuki kiskutya”, de talán pontosan emiatt viseli meg az embert még jobban lelkileg ez a fajta mentés. Hiszen adott a védtelen kiskutya, ki tudja honnan, nincs is igazán immunrendszere, és mire hozzánk keveredik már nagyobb gombócokban hányja a férgeket, mint ő maga. Olyan kölykök, akiknek az anyja borzasztó körülmények között élte meg a vemhességet, nem hogy a féreghajtásra nem került sor, gyakran bele is halnak a sérüléseikbe – mit is várhatnánk egy tacskó és egy nagy testű kan párosodásától?! Ez azért eléggé szívbemarkoló és fizikailag is próbára tesz minket.
Az elmúlt időszak újfajta kihívásokat hozott a hazai állatmentéssel foglalkozó szervezetek számára, hiszen egyrészt sok helyen megcsappantak az adományok, másrészt a COVID miatt otthon, home officeban ragadt emberek között megnőtt az örökbefogadási kedv is. Ezzel kapcsolatban mit tapasztaltatok?
Hihetetlen volt! Bármennyi kutyát örökbe tudtunk volna adni a COVID elején, pedig eleve elég magas az örökbefogadási ráta nálunk! Sajnos tapasztaltunk visszaszállingózást is, és pont a napokban beszélgettünk róla, hogy mintha elfogytak volna a jó gazdik. Egyre több a megbízhatatlan jelentkező, akik adott esetben vissza sem jeleznek, hogy nem jönnek a kutyáért. Azok a lelkiismeretes gazdik, akikre jó szívvel rá lehetne bízni egy újabb kutyát, sokszor már nem tudnak többet vállalni, hiszen lássuk be, a kutyatartás szépségei mellett számos kötelezettséggel és kötöttséggel is jár.
Érdekes, hogy a “jó” gazdit említed, hiszen a zsEBetikett egyik fő üzenete, hogy milyen fontos az emberi felelősség és tudatosság kérdése házikedvencek esetén is. Szerinted az elmúlt években történt akár pozitív, akár negatív irányban elmozdulás ezen a téren?
Nem akarok pesszimistának tűnni, mert van sok szép történetünk, de általában tűzoltásként jellemezném a munkánkat. Mi a főváros közelében működünk, Bicskén, és bizony itt is hihetetlen mélyszegénységgel lehet találkozni. Érdekes módon, amikor ivartalanítási akciót hirdettünk, nagyon nehezen indult be a projekt, épp, hogy szállingóztak az emberek. Ehhez képest tudjuk, hogy a még nagyobb problémákkal küzdő keleti és északi végeken sokkal nagyobb sikere volt egy másik menhelynél egy hasonló kezdeményezésnek. Ez arra enged következtetni, hogy nagyon sok múlik az információáramláson. A prevenció mérhetetlenül fontos lenne, és sajnos tudjuk, hogy pont azokhoz nem tudunk eljutni, akikhez kéne. Amíg valaki 20 000 forintért akar fajtatiszta kiskutyát venni, addig nem tudunk érdemi változásról beszélni.
Egészen hajmeresztő történetek keringenek állatmentéssel foglalkozó szervezetek körében, már-már abszurd, szatírába hajló helyzetek is előfordulnak. Nézzük a dolog pozitív oldalát: a működésetek során mi volt a szívmelengetőbb, amivel eddig találkoztatok?
A jó gazdiktól kapott visszajelzésekért csináljuk. Hiába hal meg a kezeink között oly sok kiskutya, ha látjuk, hogy a túlélők hova kerültek. Nagyon örülünk, amikor kapjuk a fényképeket, látjuk a bizonyítványokat, a kigömbölyödött kiskutyákat. Jó ezt látni, amikor visszaemlékszünk, hogy egykor koszorúban csüngtek a kullancsok a nyakán, sugárban hányt férgeket. Ezek a sorsfordító történetek éltetnek minket.
Bár mi a Tükör Módszer Magyarországnál hisszük, hogy egyszer majd nem lesz szükség menhelyekre, és mindenki átgondoltan, tudatosan dönt majd kutya kérdésben is, sajnos sokszor hallunk teltházas menhelyekről, embert és állatot próbáló körülményekről. Ti egy vidéki helyszínen dolgoztok, hogyan oldjátok meg a hétköznapokat, az állatok ellátását?
Tudni kell rólunk, hogy az egész csapat önkéntesekből áll. Kevesen, hárman-négyen dolgozunk folyamatosan, és mindannyian a családunk, a főállásunk mellett szakítunk időt a kutyákra. Minden kiskutyának biztosítjuk a mindennapos emberi kontaktot, ebben a saját kutyáink is segítenek. Ezért tudjuk biztosítani, hogy szocializált, egymással jól működő kutyák kerüljenek ki tőlünk, akik ingerekhez, sétákhoz szoknak addigra, mire családba kerülnek. Arra viszont sajnos egyszerűen nincsen kapacitásunk, hogy mindenkit ellenőrizzünk és utókövessünk, amiből rendszeresen adódnak problémák. Nehéz azzal szembesülni, hogy egy általunk “előkészített” kiskutya akár évekkel később újra menhelyen találja magát. Akaratlanul felmerül a kérdés, hogy emberként mit tekintünk igazán értéknek.
Ha egy jó tündértől kérhetnél egy dolgot a menhely számára, mi lenne az? Jelenleg nektek mire van a legnagyobb szükségetek?
A mi munkánk mindaddig a tűzoltásról fog szólni, amíg az ivartalanítás nem kötelező. Én szívem szerint a szigorúan ellenőrzött, igazán minőségi tenyésztőkön kívül mindenkinek előírnám az ivartalanítást. Rendszeresen járunk Borsod megyébe, ahol az emberi sorsok is nehezek, a szociális munkások a gyerekek esélyegyenlőségéért küzdenek, ott végképp nincs kapacitás a kutyákkal törődni. Mi elhozunk egy utcából néhány kutyát egy adott alkalommal, és közben tudjuk, hogy a többi házban ott marad a kutya szaporulat. Ezért van szükségünk arra, hogy társadalmi szinten történjen változás.
