7 tipp szeparációs szorongás megelőzésére

Mint a legtöbb esetben a legjobb, ha eleve a megelőzésre kerül a hangsúly és nem a már kialakult vagy felerősödött szeparációs szorongást próbáljuk meg kezelni.

1. Ne foglalkozzunk folyamatosan a kutyával! A legfontosabb alappillér! Álljunk ellen a kísértésnek, hogy állandóan szeretgessük a kutyát. Helyette a napirendben legyenek hangsúlyosan olyan dedikált időszakok, amikor közös akcióban vagyunk, megkapja a figyelmünket. A közös séta, az otthoni trükktanulás, dögönyözés és játék mind-mind ilyennek számít. Legyenek jól elhatárolt időszakok, amikor a kutya bár velünk egy légtérben lehet, de nem kap tőlünk semmilyen figyelmet, mi pedig éljük a saját életünket, pont úgy, mint amikor elmegyünk dolgozni.
   
2. Legyen egy helye a nappalin, hálón kívül is! Noha a Tükör Módszer egyik alapvetése, hogy a kutya a család része, ha megoldható alakítsunk ki a család fő életterein kívül is egy helyet a kutya számára például az előszobában, közlekedőben. Ez nem száműzést jelent, hanem fizikai határok felállítását, amit a kutyánk könnyen tud értelmezni és a fent említett bizonytalanságot egy ilyen határozott lépés már nagyban csökkentheti. Ezt akár összeköthetjük egy benti kennelhez, bokszhoz szoktatással is.
   
3. Ha figyelmet kér a közös akció időszakán kívül, akkor tartsunk távolságot vele. Ne gondolja senki, hogy az oktatói csapatnak kőből van a szíve: kedves gazdik, nekünk is megsajdul a szívünk egy lábunkat cukin böködő nózi, egy kedves tekintet vagy játékot odahurcoló kiskutya láttán. Sajnos ilyenkor felelős gazdaként nem engedhetünk a kísértésnek, akkor is, ha beleszakad a szívünk: a kutya érdeke, hogy ne kezdeményezhesse ezeket az akciókat. Néhány perc elteltével, ha már „csüggedten lemondott rólunk a kutyus”, akkor kaphat egy simit, egy kis játékot, de nagyon fontos, hogy ez a mi kezdeményezésünkre történjen.
   
4. A nap bizonyos szakaszaiban ne engedjük be a nappaliba/közös élettérbe. Hiába vagyunk mi ott, mert például dolgozunk, egészen addig nem jöhet be, amíg nem kapott rá engedélyt és bizony a legbájosabban totyogó kutyát is ki kell ilyenkor küldeni. Eleinte érdemes egy ritmust kialakítani, mondjuk 10-13h-ig nem jöhet be, utána 18h-ig igen, majd 18-19h-ig megint nem, kicsit úgy, mint amikor elmegyünk reggel dolgozni és csak délután érünk haza. Ezt a ritmust a későbbiekben érdemes elvetni és váltogatni, hogy ne egy sztereotip gyakorlat legyen belőle (ez igaz egyébként a „normál napi rutinra” is, ha megtehetjük váltogassuk az egyedüllét időszakait).
   
5. Bár mindenki maradjon otthon, ha mégis lemegyünk valamiért (pl. a postaládához, egy gyors bevásárlásra stb.) ne vigyük magunkkal a négylábú családtagot! A lakhely elhagyási korlátozás idején is próbáljunk meg rendszeresen (de nem mindig ugyanabban az időben!) lehetőséget találni arra, hogy a kutya legalább néhány percet, jobb esetben fél órát egyedül legyen. Ha több gazdival él egy háztartásban, akkor ez bizony „össznépi” elvonulást jelent, akár az autóból hívja fel az egész család a nagyit (de ne menjen az egész család be a közértbe vásárolni, hiszen azzal a járványt szolgáljuk ki…).
   
6. Ha már megvan a fent említett külön hely, akár a helyedre parancsot is megtaníthatjuk neki és egy alapos lefárasztás, közös játék után küldjük ki a szobából a kinti helyére! Ez még hangsúlyosabban lezárja a közös akciót és egyértelművé teszi, hogy ki kezdeményezheti, illetve fejezheti be a tevékenységet.
   
7. Játék közben egyszer csak döntsünk úgy, hogy vége és fejezzük be! Ez nem gonoszság, hanem annak az egészen egyértelmű kifejezése kutyanyelven, hogy magabiztos és stabil vezetői vagyunk, akikre számíthat. Ne adjuk be a derekunkat a könyörgő kutyatekintetnek, ami kutyánk életében felbecsülhetetlen értéket jelent.

Ne feledjétek: A gazda az, aki felel a döntésekért és azok súlyát is ő hordozza! Kitartást az előttünk álló hetekhez, vigyázzunk egymásra, vigyázzunk a kutyáinkra!

Korom Gábor

Vissza a cikk első részéhez: A szeparációs szorongás és a járvány