Tóth Barbara és Pongó

Pongó és Tóth Barbara párosa több akadályt leküzdött egy év alatt, mint más kutyás családok egy egész kutyaöltő alatt (sem). Bár az elején voltak váratlan nehézségek, a sors úgy hozta, hogy ketten alkossanak egy családot. Mára már hat lábon lélegeznek és figyelnek a másik minden rezdülésére. Az ide vezető kihívásokkal tűzdelt útról mesélt nekünk Barbi.

Kedves Barbi, kezdjük az elején: volt neked Pongó előtt egyáltalán kutyád?

Pongó előtt gyerekkoromban a szüleim egy Pongóra megszólalásig hasonlító beagle-t hoztak a családba, azonban Borisz teljen kerti kutya volt. Pongóval tapasztaltam meg, hogy milyen óriási különbségek vannak a csak kertben és egy lakásban tartott kutya között. Leginkább a kapcsoltunk szorosságában látok különbséget, és az együtt töltött idő minőségében.

Pongó minden tekintetben több figyelmet igényel: sokkal játékosabb és mára már sokkal jobban igényli a bújásokat, a szeretgetést is.

Pongóval kétszeri nekifutásra jártátok ki a Kölyökkutya-tanfolyamot, mert az első kört keresztbe vágta egy hosszú giardia fertőzés, majd viselkedésterápiára és a Korom Gábor által vezetett kézbentartási tanfolyamra is beneveztetek. Ha visszagondolsz ezekre az alkalmakra, volt olyan AHA élmény, amit kiemelnél, mint nagy felismerést?

Nagyon fontos felismerés volt, amikor rádöbbentem, hogy nem Pongót kellett megtanítani kutyául viselkedni, ő köszöni szépen remekül tudja azt magától, hanem engem arra, hogy hogyan kell egy kutyával kommunikálni. Az én legnagyobb élményem az volt, hogy én mennyire nem értek kutyául és milyen sok mindent másképp kell csinálnom, mint ahogy ösztönösen tenném.

Ahogy említetted, a giardiától indultunk, bár azóta más betegségek is próbára tettek minket. Nekem viszont hihetetlen élmény volt magammal kapcsolatban az, hogy mennyire türelmesen képes vagyok egy másik élőlénynek segíteni még akkor is, ha ezt hajnali 3-kor kell megtennem minden nap. Bevallom, az elején nem számítottam rá, hogy ilyen kemény időszakunk lesz közösen, de összességében kimondhatom, hogy mindketten jól vettük ezeket a kicsit sem szokványos akadályokat. Másfél hónapig éjjel is keltem, vittem le, amikor ment a hasa, miközben Pongó nagyon szégyellte magát, amikor néha bepiszkított. Mivel -5 fok volt, eleve köntösben és papuccsal az ágy mellett aludtam, hogy bármikor lemehessek vele, ha jelez. Nem szokták nagyon hirdetni, de a felelős kutyatartás kemény meló és bizony drága dolog is. Nagyon meglepett és egyáltalán nem voltam felkészülve arra, hogy egy-egy kutya betegség kezelése mennyire drága. Ez a mai napig megdöbbent (javaslom mindenkinek a kutya biztosítás megkötését, mert vész esetén tud segíteni az anyagiakban).

Azt viszont nagy szerencsének érzem, hogy Pongó egyik baja sem genetikai eredetű volt, leginkább a kutyás közösségekben gyakran járványokat okozó betegségeket sikerült elkapni. Az idei télnek már oltásokkal és immunerősítőkkel vágunk neki. Viszont azt is be kellett látnom, hogy csak azért, mert elkapott egy giardiát, nem vonhatom meg tőle a kutyasuli és a kutyafuttatók adta szociális lehetőségeket. Továbbra is viszem és sokat vagyunk kutyás közösségekben, mert Pongó ebben leli legnagyobb örömét, és ha ő boldog, akkor én is.

Te nem csak ápolónőként, hanem gazdaként is sokat küzdöttél Pongóért, aki nem adtam magát könnyen. Mi motivált a kemény munka során?

Úgy alakult, hogy a kennelköhögés során egyszer a testvéremék vitték el dokihoz Pongót, akit öten fogtak le, mégis a doktornő magába szúrta az oltást és felsértette a kutya bőrét. Itt volt muszáj lépni: hiába volt a gondos kölyökkori ingerszoktatás, Pongóban a félelem felülírta az addig tanultakat, azt se engedte, hogy megérintsük a lábát. Sajnos nagyon rossz tapasztalataink vannak az orvosokkal, volt, aki a száját ki akarta feszíteni minden előzetes szoktatás nélkül, csak kényszerítő eszközöket alkalmaztak, ami a kutyánál egy egészen zsigeri reakciót hívott elő. Viszont éreztem, hogy azzal, hogy orvos nem érhet hozzá akár az életét is kockáztathatom, így muszáj volt megoldást találni erre a problémára. Bármikor lenyelhet valamit, beleléphet valamibe, ezek kutyáknál főleg kölyökkorban általános napi esetnek számítanak. Nagy veszélynek teszem ki Pongót, ha nem segítek neki abban, hogy megtanulja kezelni az orvosnál lévő szituációkat, hiszen baj esetén nem fognak tudni neki segíteni.

Mindeközben nagyon sok kínos élményem volt kutyás közösségekben, amikor kiröhögtek az emberek, mert sikertelenül próbáltam behívni Pongót. Úgy gondolom, és a szóbeszéd is így tartja, hogy egy beagle fajtájú kutya esetében az egyik legnagyobb kihívás a behívhatóság, így tisztában voltam vele már az elejétől, hogy ez nála is küzdős lesz. Hozzáteszem, amit sok kutyás közösségben láttam az borzasztóan elrettentett: láttam, hogy többen megpofozzák a kutyájukat, nevelési célzattal leteperik – szerintem leginkább a tehetetlenségük miatt. Bevallom, nem éreztem, hogy én képes lennék ilyenre, és alapelvem volt mindig is, hogy nem fogok soha fizikai erőszakot alkalmazni Pongónál. Mégis eljutottunk az orvosi eseteknél arra pontra, hogy már nehezen hittem el, hogy ez sikerülhet, amikor Korom Gábor kijelentette, hogy egy kutyát nem leüvöltünk, hanem szeretettel fogjuk nevelni. Egészen megdöbbentő volt már abban a helyzetben, hogy egy ennyire konok és makacs kutyát is lehet  együttműködéssel, finom jelzésekkel és kapcsolat erősítéssel tanítani.

Mi volt a leglátványosabb változás Pongóval a viszonyotokban?

Pongó, ahogy Valcz Zsófia csoportvezetőnk jellemezte, egy katasztrófaturista volt: ahol baj volt, ő ott termett és behívhatatlanná vált, nem tágított a többi kutyától.  Ebből lett egy nagyon okos, engedelmes és együttműködő kutyám, akivel nem kell kergetőzni, hanem, amikor hívom, akkor jön és indulunk.

Nagyon éles különbség, hogy a korábbiakkal ellentétben engem választ a konfliktusok helyett és mivel kutyaközösségbe mostanában nem is mehettünk a fertőzések miatt, sokat voltunk vidéken. Egy kerítés nélküli házban a Mátra szívében, éjjel és póráz nélkül is ki merem engedni pisilni, mert tudom, hogy nem fog elszökni. Ráadásul a viszonyunk rendezése az orvosi látogatásokra úgy volt hatással, hogy nem is ezen dolgoztunk. Pongó nagyon figyel rám, abszolút érzékeli az én rezdüléseimet és teljesen megbízik bennem: azon túl, hogy hiába szaglászik valahol, fél szeme mindig rajtam van, nekem megengedi, hogy a szájába nyúljak, ha kell lefogjam egy vizsgálat során. Nem is olyan régen egy bizalomjáték volt a legnagyobb bizonyíték arra, hogy mekkorát változott a kapcsolatunk: egy hatalmas focipályán elbújtam egy fa mögé, a barátaim lekötötték a figyelmét és én 50 méterről egyszer szóltam Pongónak, aki azonnal mellettem termett. Az a kutya, aki korábban morgott, amikor a labdájához akartam nyúlni, most már kiköpi és odaadja nekem magától.

Nagyon szurkolunk, hogy most Pongó egy éves szülinapján túl már több betegséggel ne kelljen megküzdenetek: milyen terveitek vannak a jövőre?

Egyrészt Pongó imád szagolni, de (és ezt minden szeretetemmel mondom) még kicsit bénácska benne, hiába esik le a juti a lába közé, egyszerűen nem tudja megtalálni. A mantrailing emiatt nagyon vonz minket. A kutyaintelligencia játékok is szimpatikusak, mert hihetetlenül jól emlékszik a dolgokra: én hiába nagytakarítok, vele ellentétben nem találom meg az általa elrejtett kis kincseit.

A kutyahordozó boksztól nagyon ódzkodtam, mert vannak autók, ahova nehéz beszuszakolni, de nagyon megérte: egyáltalán nincs rosszul, a szerpentineket is jobban bírja, mint mi emberek, szuperül pihen. Így most már remélem nagyobb utazásokra is fogunk tudni indulni.

Mit üzensz azoknak, akik most gondolkodnak azon, hogy kutyát vegyenek magukhoz vagy egy Pongóhoz hasonló keményebb családtagot kapnak a sorstól?

Azt tanácsolom, hogy mielőtt ténylegesen meghoznák a döntést, gondoljanak bele a fajtajellemzőkbe, és alaposan gondolják végig, hogy egy kutya 13-15 évig belefér-e az életükbe. A városi kutyatartásnál kiemelten fontos a részleteket is átgondolni. Tegye fel mindenki magának a kérdést, hogy hajnali 4-kor is örömmel fog-e kipattani a kutyája miatt a meleg ágyból és rohanni vele a meleg lakásból a legközelebbi füves placcra. Nagyon sokat ad egy kutya az életünkhöz, ma már nem tudnám Pongó nélkül elképzelni az életemet, de ezért cserébe nekünk is sokat kell adni neki időben, odafigyelésben, törődésben. Az anyagiakat is jól át kell gondolni, mert nem csak az ételt kell biztosítani nekik, hanem sok mást is, amik jelentősen megterhelhetik a családi kasszát.

Még a legelső Tükör Módszer tanfolyamunk legelső óráján hangzott el, hogy a kutya jelenben tart: ezt akkor nem is értettem igazán, de az elmúlt hónapokban megtapasztaltam, hogy egyszerre segít nagyon sokat lelkileg, miközben rengeteg energiát is elvisz. A kutyasulit kötelezővé tenném, főleg első kutyások számára, elképesztő, hogy mennyi segítséget kaphatunk egy jól megválasztott iskola tanfolyamaitól.

Azt tanácsolom, hogy a kutyatartásba mindenki úgy kezdjen bele, hogy tudatosítja magában, hogy kiszállni nem lehet, minden nap ugyanazt kell nyújtanom nekem, a gazdának, hiszen csak rám számíthat a kutyám.

Fotó: Grecsó Zoltán tulajdona

Kövesd a Tükör Módszert Facebook oldalát további érdekes és hasznos kutyás tartalmakért vagy nézz szét a Vakkantó webshopban! A Neked Ugatok! podcast sorozatot pedig a Youtube-on követheted.