Száll a Noël fészkére

Nyilván mindannyian tudjuk, hogy egy társaságban néhány perc után látszik, ki a főnök. Így van ez családon belül is: mindig megvan ki a hangadó, a vezér, ki diktálja a tempót, és kinek kell elszámolni a tetteinkkel.

Születésemtől fogva én voltam ez a valaki. Ezt tudta a három lány, meg öcsém is, soha nem is volt kérdéses, és nem is ellenkeztek. Hét hetes lehettem, mikor elmentünk kirándulni Nyitrára, jött nagyjából az egész család. Ott találkoztam először ezekkel a simabőrűekkel. Nem voltam túlságosan feldobódva tőlük, persze a húgom egyből rohant hozzájuk játszani. Hja, olyan alacsony pozícióban bárki, bármit megengedhet magának, én ezt nem tehettem meg. Halkan jegyzem meg, nem mintha egyébként magamtól oda mertem volna menni – ezt még senkinek nem mondtam el-. Akkor még nem sejtettem, hogy ezzel a találkozással fenekestül felfordul az egész életem.

Elragadtak, akaratom ellenére magukkal vittek. Először nagyon meg voltam szeppenve, de tudtam: nem mutathatom magamat gyengének. Ahogy telt az idő, egyre inkább magamra találtam, és bár belül tele voltam félelemmel, és kétségekkel, sikerült az új közegben is először átvenni, majd megerősíteni a hatalmamat. Sokszor, sok mindennel próbáltak rávenni egy kis játékra. Nem mondom, néha elgyengültem és belementem, de ha azt láttam, hogy ez bármilyen módon is veszélyezteti a pozíciómat, megmutattam kinek hol a helye. Ha kellet nekikmentem, vagy akár az akkor még tűhegyes fogaimat is használtam. Most már tudom, hogy csak jót akartak, de akkoriban, onnan, nem láttam, és nem láthattam jól a helyzetet. Néhány hét telt csak el így, mire a simabőrűek ráeszméltek, a közös élet nem lesz egyszerű menet. Jártak több kiképzőnél is, kértek segítséget sok helyről. Leginkább gúnyos megjegyzéseket kaptak tanácsok helyett. Az egyikük hozzájuk vágta: „Nem igaz, hogy nem bírtok el egy tízhetes kiskutyával!”. Mondjuk, legalább ellátta őket pár „hasznos” tanáccsal. Szerinte, ha kifejezem a családban betöltött pozíciómat, akkor citrommal felvert vízzel kell lespriccelni az orrtükrömet, vagy összetekert újsággal kell rámcsapni. Nem mondom, meglehetősen utálom a spriccelőt, meg az újságot is inkább széttépni jó, de azért ennyivel nem lehet engem lerendezni. Persze az oktató már nem tudta hova tenni magát, hiszen ő egyenesen rendőröknek képez ki srácokat, tudják, olyan nyeregmintás német csávókat. Nem mondom, nagyon okosak, de a szemükben nem látszik már a csillogás, a tűz, belül teljesen megtörtek. Lassanként rájöttek, hogy ezek a módszerek nem használnak, ekkorra már megerősödtem annyira, hogy a közös programokon én mondtam meg, mi legyen, Károly bácsi meg csak lobogott, mint a nemzeti trikolór augusztus huszadikán. Akkortájt a kedvenc szórakozásom a simabőrűek tárgyaihoz kötődtek. Az ízük sem volt rossz, de az igazi móka akkor kezdődött, amikor megpróbálták elvenni tőlem. Futottunk az asztal körül, meg mindenfelé a lakásban, ha meg valamilyen furmányos trükkel utolértek, ment a kötélhúzás. Hú, ha valamit, hát azt nagyon szeretem. Távol álljon tőlem, hogy magyarázni akarjam a bizonyítványom, de azért azt el kell mondanom, hogy ha egyedül voltam a lakásban, nem tettem semmit tönkre, nem bántottam a tárgyaikat, inkább kihasználtam az időt, hogy szundítsak egy jót. Ezután kezdtünk el járni „az iskolába”. A korábbi jó tanácsokból kiindulva el tudják képzelni mi volt ott. Nagyon utáltam odajárni, persze erőltették. Persze csak jót akartak, de ilyen módszerekkel? Minél keményebben léptek fel, annál inkább bemakacsoltam magamat. Nem engedhettem meg, hogy azt tegyem, amit mondanak; egy vezetőnek soha nem parancsolhatnak az alattvalói. Teltek a hetek, hónapok, de nem bírtak velem, nem adtam be a derekamat. Az oktató akkor azt mondta, tudok én mindent, csak nem akarom csinálni, nincs már mit tanítson nekem. A simabőrűim ott voltak, ahol kezdték, ezért aztán tényleg megérte az a több hónapnyi szenvedés.

Aztán úgy egy éve az egyikük látta a Szegedi Kutya Klub bemutatóját deszkán, vagy Deszken -mindig összekeverem-. Elég ügyes srácok voltak, és egyáltalán nem voltak megtörve. Életkedv csillogott a tekintetükben, látszott: igazán élvezik amit csinálnak. Ekkor derült ki, hogy máshogy is lehet tanítani, és egy kattogó kővel, valamint megfelelő viselkedéssel mindent el lehet érni. Ekkor történt a második nagy váltás az életemben. Most azonban nem rémültem meg tőle. Ami azt illeti, jó irányba terelődött az életem. Hetente háromszor jártunk Szegedre, hogy tükörmódszerrel tanuljunk. Mondjuk én még egy tükröt nem láttam ott, kattogó követ, meg virslikarikát már annál többet – na az még a mennyei falat-. Az idegesítő nagyszülők mindig kérdezik az unokáktól: milyen az iskola? Hát milyen lenne…, de ez most tényleg tetszik. Mindig tanulunk valami újat, jó együtt dolgozni az enyéimmel, és a kapcsolatunk is sokat javult. Bár mostanában úgy érzem, mintha nem én irányítanám a családot, a nőnemű simabőrű egészen magához ragadta a hatalmat. Az igazat megvallva azonban ez cseppet sem zavar. Régen nekimentem volna mindenkinek egy ilyen helyzetben, de mostanában elég kiegyensúlyozott lettem; az étvágyam is visszajött és a közös programok is sokkal szórakoztatóbbak. Valahogy nem érzem már a kényszert sem, hogy mindenkire ész nélkül ráugráljak. Alig várom minden nap, hogy dolgozzunk valamit – tudják: virslikarika és nem kényszer, így mégiscsak más-. Persze nem mondom, vannak elég nehéz feladatok, de valahogy mindig sikerül megoldani, és úgy érzem napról-napra én is több leszek, meg az enyéim is. Nem akarok nagyképűnek tetszeni, de azt mondanám, hogy egymástól tanulunk. Aztán volt valami vizsga is, nem nagyon emlékszem rá, mert könnyen ment, elég jó eredménnyel sikerült teljesíteni. Ezzel kvalifikáltam magamat a következő szintre, így most középfokra járok. Itt is lesz vizsga, de megoldjuk.

Gazdi: Oravecz Zsuzsa, Haspel Henrik; Kutya: Noel, soft coated weaten terrier