Minden eddigi kutyám hozzájárult az akkori személyiségem fejlődéséhez – interjú Walter Gabriellával a Népszigeti Kutyasuli vezetőjével

Gabival az első virtuális Kutyasuli karácsonyozás után beszélgettünk, és ahogy a népszigeti csapat tagjai már megszokták, a vonal túlvégén ott volt a támogató háttérországot nyújtó társ, Golyó is.

A Népszigeti Kutyasuli volt az első a Tükör Módszer™ iskolák körében, innen indult anno Korom Gábor munkássága és a Tükör Módszer™ fejlesztése. Ha jól tudom te először nem is gazdaként érkeztél: mikor és hogyan kerültél le a sulira?

Igen, én azon kevesek közé tartozom, akik kutya nélkül kezdték el a kutyaiskolát. 2004-ben azért érkeztem, mert nem lehetett éppen kutyám, de nagyon érdekeltek, és a suli mellett szerettem volna velük foglalkozni. Mindig is érdeklődtem a kutyák és általánosságban az állatok iránt, ezért is jártam állattenyésztő mérnök szakra. Először vakvezető kutyákkal szerettem volna foglalkozni, de utána rátaláltunk a Kutyasulira, ahol nagyon kedvesen fogadtak és bátorítottak, hogy jöjjek. A lelkesedésem mértékét jól mutatja, hogy Nagytarcsáról kirándultam be, tömegközlekedéssel – ez még autóval, az M0-ás autópályán is egy hosszú út lenne, én pedig kismillió átszállással utaztam oda-vissza.

Négy éve vezeted a Népszigeti Kutyasulit. Miként jutottál el oda, hogy a kutyázás hivatássá, főállású munkáddá váljon?

A helyzet az, hogy én hivatalosan még mindig az OTP munkatársa vagyok (nevet). A második gyermekem születésekor keresett meg Korom Gábor, hogy szeretné, ha én lennék a Kutyasuli vezetője. Én nagyon biztonsági játékos vagyok, és át kellett gondolnom, hogy mikor, hogyan lehet egy ekkora váltást beiktatni: szeretek stabilan, több lábon állni, és nem fejest ugrani a dolgokba. Családi kupaktanács után arra jutottunk, hogy igazándiból lehet, hogy nem ez lesz a legegyszerűbb időszak, akkor még két, most már három kis gyerek mellett, de úgy döntöttünk, hogy belevágunk.

Számodra mi a legnagyobb kihívás a kutyasuli vezetésében?

Számomra az időbeosztás kulcskérdés.  Egyfelől fontos a személyes jelenlét az oktatók és a gazdák felé is, hiszen azért azt mindenki nagyon értékeli, ha legalább a kutyája nevét tudod, ha már a gazdikat nem lehet mindig számon tartani. Másfelől nagyon sok háttér munka van, ami nem látható, de a kisgyerekek mellett a családdal és az aktív pályai jelenléttel folyamatosan össze kell egyeztetni. A Kutyasuli természetéből fakadóan a hét minden napján dolgozom, és nem meglepő módon a hétvégék jelentik a legnagyobb logisztikai kihívást: amikor más anyukák a hokimeccsen szurkolnak, én adott esetben fél napot az oktatókkal töltök a pályán. Más ez, mint egy irodai munka, amit az ember letesz a nap végén, és ahol lehet számítani a hétvégi szabad időre. Bevallom időről-időre nehéz átkapcsolni otthoni üzemmódba, mert a gondolatok, a feladatok folyamatosan ott motoszkálnak az agyam hátuljában.

Több kutya gazdája voltál már, sajnos az egyik négylábú családtag nem is olyan rég ment el. Milyen jellemvonásokat keresel egy kutyában?

Azt szoktam mondani a gazdáknak is, hogy mindegyik kutyám más problémát hozott, mintha az élet azt akarta volna, hogy mindent megtapasztaljak gazdaként is.  Mindannyian félig-meddig szerelemkutyák voltak, nem volt szó tudatos választásról abból a szempontból, hogy mindegyikük menhelyről jött. Ami mégis összeköti őket az az, hogy ha visszagondolok, mindannyian, amikor hozzám kerültek, nagyban hozzájárultak az akkori személyiség fejlődésemhez. Először én is nagy szőrös cukorborsó kutyát szerettem volna, aztán ehelyett jött a menhelyről egy kis sakál, akivel úgy indult kapcsolatunk, hogy három hetet dolgoztam azért, hogy hajlandó legyen enni. Zili eredetileg rehabilitációra jött hozzám, nagyon nagy türelemre tanított, és mire máshoz került volna, rájöttem, hogy nem szeretném odaadni. A sorban második kutyust eredetileg vizslaként kerestük fel az Illatos úton, aztán már hiába vettem észre, hogy bizony ott van a ridge a hátán, jött velem haza. Mindannyian megerősítenek abban, hogy a kutya tükör: hiába voltak mind más-más karakterek, az adott pillanatban, amikor beléptek az életembe, az én akkori jellememet és fejlődési utamat nagyon jól kiegészítették. Türelemre tanítottak, arra, hogy magabiztosabban megfogalmazzam a véleményemet, és még sorolhatnám: talán sokan rá se ismernének a másfél évtizeddel és négy kutyával ezelőtti énemre.