Klausz Barbi oktatónk és a terelés

Klausz Barbara neve ismerősen csenghet nem csak az Őrmezői Kutyasuli tanulóinknak, hanem az ausztrál juhászok, illetve a terelés szerelmeseinek is. Az elmúlt hónapokban folyamatosan szintet léptek hatlábon és erről az útról, valamint a tudomány, a kutyasport és a kutyaoktatás keresztmetszetéről beszélgettünk: beszélgetésünk első részében az ő saját kutyás és oktatói tapasztalatai kerülnek előtérbe.

Kezdjük az elején, hogyan kerültél a Kutyasulira?

2010 szeptemberében mentem le először, miután 2006-ban szert tettem életem első kutyájára, egy ausztrál juhászra, akire már nagyon vágytam. A tenyésztőtől alapvetően “reális” képet kaptam a kutyáról: Vito kutya védőöszténébe mégis beletört a bicskám a hétköznapok során, hiába volt kölyökkora óta folyamatosan szociális környezetben és vittem magammal az ELTE etológia tanszékére, ahol akkoriban a PhD tanulmányaimat folytattam. A tanszéken ismerkedtem meg Korom Gábor nevével és a Tükör Módszerrel, ugyanis a a Tükör Módszer csapata intenzív kommunikációt folytatott a tanszék munkatársaival, hogy a legfrissebb tudományos eredményeket integrálva fejleszthesse tovább módszertanát.

Szépen lassan elérkezett a pillanat, hogy én meg a kutyasuli világába szerettem volna belekóstolni és megnézni, mit érhetünk el Vitoval.

Hogy lettél tudományos munkatársból és gazdából csoportvezető oktató?

A tudomány oldaláról már úgy éreztem nagyjából értem a kutyákat, etológusként folyamatosan róluk, tőlük tanultam. Elérkezett azonban a pillanat, amikor gyakorlati oldalról is szerettem volna belelátni a kutyázásba. Úgy gondoltam minél több irányból közelítek a kutya felé, annál jobb gazdája lehetek Vitonak.

Miután jeleztem, hogy érdekelne, hogyan is válhatna belőlem oktató, Gábor meginvitált az alap- majd a középfokú tanfolyam elvégzésére, mondván, nem elég tanulni róla, belülről kell megélni a folyamatot. Bár a középfokot kvázi végig zokogtam, szembesülve a saját hiányosságaimmal, mégis maradtam később az iskolán. Ennek talán az egyik legmeghatározóbb oka az volt, hogy nagyon tetszett, hogy a Tükör Módszernek alapvetően nem problémákra vannak fix megoldó kulcsai, hanem a módszer egy logikus elvrendszeren alapszik, mely elvek mentén közelítjük meg a problémákat. Gyakorlatilag azt mondhatnám, hogy egy adott problémának annyi megoldása van, ahány oktatót kérdezel épp csak az irányadó elvek egyeznek.

A másik dolog, ami az iskolához kötött, hogy a módszer segítségével Vito szépen lassan „belesimult” az életembe. A tanulmányaink megkezdésekor ő már három és fél éves volt, mélyen beégett viselkedésekkel. Eddigre a legjobb szándékom és tudásom ellenére is sötétedés után igazi kihívás volt vele utcára lépni. Bár póráz nélkül is szépen működött, kifejezetten nem kedvelte az idegeneket, és már viszonylag nagy távolságról is határozottan jelezte, hogy nem kívánatos a jelenlétük sem a közeledésük.

Az évek során sikerült olyan gazdájává válnom, akibe bele merte helyezni a bizalmát, így végül átadta az irányítást és az erős védőösztöne okozta nehézségekkel is sikeresen megküzdöttünk. Régi beégett viselkedéseket tökéletesen kiradírozni csak nagyon ritkán lehet, de élhető szintre lehet őket hozni: ezt most már személyes tapasztalatból mondom.

Mit jelentett számodra, amikor Vito elhunyt?

Sokszor töprengek azon, hogy mennyire (nem) fair a gazdákkal szemben, hogy hozzásegítjük őket ahhoz, hogy a kutyáikat képesek legyenek olyan mélyen megismerni, megérteni és szeretni, hogy mikor elvesztik őket kvázi egy családtag iránt érzett gyász intenzitását élik meg.

Ráadásul Vito az országban a 49. ausztrál juhász volt, egy hatalmas, erős és büszke jelenség. Szeretném hinni, hogy sokaknak volt hatással az életére és engem ő tanított mindenre, vele lettem gazdióbl oktató, és egyáltalán az az ember, aki ma vagyok. Rengeteg barátot és sikert köszönhetek neki – a kudarcaim egy részét is vele éltem meg. Halála után két évig nem tudtam arra gondolni, hogy újra kutyával osszam meg az életem: először meg kellett tudnom magamról, hogy ki vagyok én, ha nem VitoBarbi, ahogy oly sokan ismertek. Nagyon aktívan és mélyen kellett a gyászfeldolgozásba belevetnem magam, de eljött egy pont, ahol már a továbblépéshez hiányzott egy új kutya, nem voltam már képes egyedül továbblépni. Ő lett Nord, akire egy szlovák kennelben találam rá és akivel jelenleg is versenyzünk terelésben.