Edina és az újfundlandi története

Sajnos én olyan helyen lakom, ahol a kutyatartási kultúra többnyire kimerül az ebek megetetésében. Persze itt is vannak kivételek, van aki felutaztatja a kutyáját a Népligetig, hogy ott találkozhassanak más kutyással.

Ha sétálni megyünk kedvenceimmel, csupán otthonról elkóboroltakkal találkozunk. Többnyire ezért kezdtünk el kutyás helyet keresni. Akkor még semmit sem tudtam a szocializációról, a kutya ember megfelelő kommunikációjáról, csak azt, hogy szeretem és valami hiányzik neki is, nekem is.

Ekkor kerestelek meg titeket. 🙂 Hosszú lenne leírni a kezdeteket, a szocializációs tréning amit sulikezdés előtt ajánlottatok néha keserves volt. Borcsa eleinte minden kutyától félt, amit kitartó munkával sikerült feloldani. Az autóba ki be szállást már nem is említem. Borcsa nem egy öleb…

Végre kezdődött az iskola, és nagyon sok kellemes meglepetés ért: ennyi jó ember egy helyen, manapság nagyon ritka. Az oktatók és segítők gazdihoz és kutyához való hozzáállása példa értékű. Mindenkit nagyon megkedveltem, mindig lehet a segítségükre számítani, a foglalkozásokon igazi kis közösségek jönnek létre. Nagyon tetszett, hogy az iskola a gazdik oktatására fektet hangsúlyt, mint később megtanultam a kutya gyakorlatilag magától is mindent tud, csak mi nem értjük néha mit miért csinál.

Elvégeztük az engedelmes alap fokot, sikeresen levizsgáztunk.(majd egyszer azt is megírom, hogyan zártam be kutyámat kulcsostól az autómba, a vizsga előtt néhány perccel).

Sajnos a közép fokot nem sikerült már befejezni, de szeretném megköszönni a kutyasulis csapatnak, hogy ilyen szuper jó dolgot csinálnak, ennyire segítőkészek, hogy megmutatták milyen jól is lehet a kutyával együtt élni.

Sajnos Borcsa ma már nincs velünk, de nevelem a kis utódot, remélem vele is sok szép közös élményünk lesz Nálatok.

Csak így tovább: Edina