(Inter)aktív kutyatartás avagy malamuttal tüköriskolában

Egyszer volt, hol nem volt, Szeged határain túl, Giro nevű, kilenchetes alaszkai malamutommal átléptük a Szegedi Kutya Klub kapuját.

Egyszer volt, hol nem volt, Szeged határain túl, Giro nevű, kilenchetes alaszkai malamutommal átléptük a Szegedi Kutya Klub kapuját. Az eltelt másfél év alatt igazi holtomiglan-holtodiglan szövetség szövődött nemcsak kutyám és közöttem, de párosunk és a Tükör módszer, annak szellemisége között is. A fent említett jelentőségteljes pillanat előtt leginkább csak a tenyésztő- és kölyökválasztásnál törekedtem igen nagyfokú tudatosságra. Hogy milyen fajtájú kutya lett az új családtag, nem volt kérdéses egy percig sem, hiszen notórius malamutőrült vagyok tizenöt éves korom, első malamutom megvásárlása óta. Meg sem próbáltam soha leküzdeni ezt a személyiségzavart, ami Jack London regényeinek és novelláinak falánk olvasása során fejlődött ki bennem tíz-tizenhárom éves koromban. Szüleim, majd párom beletörődve, rezignáltan vették tudomásul, hogy menthetetlen vagyok, csak egy alaszkai malamuttal tudok együtt élni. Giro 2009 februárjában, mint sorban a harmadik malamut kan kutyám lépett be az életünkbe. Hűen reprezentálja a fajtára általában jellemző önállóságot, független szellemet, dominanciát és intelligenciát, mely tulajdonságok az egyszeri malamutost egyszerre ejtik végérvényesen rabul, és nehezítik meg életét mégis, mikor igyekszik valósággá varázsolni-bűvölni azt az igényét, hogy malája ne csak futópajtást, túrázó társat vagy pincért lásson benne, hanem a megbízható vezetőt, aki, ha szól, az eb nem igyekszik látó- és hallótávolságon kívül kerülni.

Giro érkezését türelmetlen, másféléves várakozás előzte meg. Ez az örökkévalóságnak tűnő idő elég volt ahhoz, hogy pénztárcánk fenekére nézve párommal kerítést és kennelt építtessünk új otthonunkban, beszerezzünk minden földi jót a tündéri kis macinak, úgy, mint fekhelyet, szállítóketrecet, etető- és itatóedényeket, „drágám” felirattal bíró kis kék kölyöknyakörvet a hozzáillő pórázzal. Emellett újraolvastam a magyarul elérhető, a fajtáról szóló szakirodalmat, amit az Egyesült Államokból rendelt angol nyelvű könyvekkel egészítettem ki, hátha jobban telik az idő.

„Természetesen” elfogadtam a fajtaleírásokban szinte mindenhol szereplő tételmondatokat, miszerint a malamut igencsak ellenáll az engedelmes feladatok tanításának, nehezen képezhető, állandóan szökésben lehet, ha nem kerítjük el tökéletesen telkünket, a hosszú sétákon, sportoláson kívül nemigen leli örömét bármiféle más, gazdájával együtt űzhető közös tevékenységben, illetve, a gazdának nemigen kellene, hogy eszébe jusson az a vadmerész gondolat, hogy az erős zsákmányösztönnel megáldott bestiát a pórázról elengedje, mert nem valószínű, hogy együtt térnek haza a közös sétából. Végül, de nem utolsósorban: a malamutok hajlamosak az agresszióra az azonos nemű fajtársakkal szemben. Szeretnek verekedni, és tehetségesek is ebben.

Hazahoztuk Giro-t. Már kissé gyanakodva vettük tudomásul, hogy a kis kölyök hiszti és picsogás nélkül utazta végig a hazautat, itthon örömmel felfedezte a házat, és megszeppenés nélkül aludta végig az első éjszakát, az elhagyott mamára és alomtestvérekre „nem is gondolva”. Maga volt a tiszta önbizalom, öntudat. Azután az első, eufóriában telt nap után jött a hidegzuhany: a gyönyörű, amerikai import szülők macikagyereke, a szürke, szépséges maszkos kis gombócka vicsorog és acsarog, ha evés közben a kétlábú haverok (párom és én) megközelítik, vagy az udvaron cselesen ellopott kincseit, például kavicsot vagy gallyat igyekeznek kivenni a szájából. Amikor a hidegzuhany vize elapadt, azaz felocsúdtam a rémálomból, a telefonom után kapkodtam, és bejelentkeztem Giro Kapitányommal a Szegedi Kutya Klub ovijába, ahová szocializálódás céljából egyébként is terveztünk valamikor később menni. Hirtelen sürgős mehetnékem támadt.

Habár tisztában voltam azzal, hogy egy alaszkai malamutot választottam ismét kutyatársamul, az a mértékű és hevületű ellenállás, amit az aprólábú kutya úr tanúsított hiteltelen vezetői szerepem irányába, igencsak meglepett. Ekkor már sejtettem, hogy a kölyök klub és az ificsoportos foglalkozások nemcsak a szocializáció színterei lesznek, hanem valami másra, többre is szükségünk lesz, ha a boldog együttélésre is pályázunk Giro-val.

Giro az oviban jött, látott, győzött, öntudatosan kommunikált a többi négylábúval, én pedig igen hasznos tanácsokat kaptam az oktatóktól arra vonatkozóan, hogyan etessem, azaz játsszam el, hogy meghagyom neki az ételt, vagy melyek a behívás aranyszabályai. Egyszóval, hogyan beszéljek kutyámmal, hogy azt értse ki szavaimból, én vagyok ő, a nagyfőnök még nagyobb nagyfőnöke. Szorgalmas nebulói lettünk a hétvégi foglalkozásoknak, egyet sem hagytunk ki, és mire beiratkoztunk az alapfokú tanfolyamra, már legalább háromszor hallgattam meg Korom Gábor előadását az iskola szervezésében.

A „Hogyan beszéljek kutyámmal kutyául” című kézikönyv (melyet a tudatos gazdik maguk írnak kutyájukkal való együttélésük során) következő fejezete az alapfokú tanfolyam során íródott, amire Giro egyéves korában iratkoztunk be. Az addig elsajátított ösztönkezelési technikák többé-kevésbé sikeres alkalmazása meghozta néhány gyümölcsét: már játékból is sikerült behívni Giro-t, kezdett örömmel eltölteni az immár húzás-és vonszolásmentes közös séta, és Giro örömmel tanulta az engedelmes feladatokat, önfeledten játszottuk az ebathlon játékokat a vasárnapi foglalkozásokon. Kutyám azonban az alapfokú tanfolyam során sem hazudtolta meg önmagát: a többi, csoportunkban levő tíz kan kutyának feltétlenül és maradéktalanul el kellett magyaráznia, ki is itt a legény, kinek jár ki a feltétlen tisztelet. És bizony, a keménylegények csapata-ahol többek között leonbergi, sárhegyi, német juhászkutya kan kutyák találkoztak össze a pályán póráz nélkül, ily módon nem gazdához rögzítve-agresszió nélkül járta végig a hét héten át tartó tanfolyamot, és vizsgázott le sikeresen.

Megtanultunk örülni a közös munkának, bíztatni a négylábúinkat is, akik megtanulták az olyan engedelmes feladatokat, mint az ülés, fekvés, csoportkerülés,lábnálkövetés, helybenmaradás. A mi párosunk 96 pontot ért el a 100-ból az egyes szintű engedelmes vizsgán.

Jómagam szárnyakat kaptam: létezik, hogy egy mala is tud örömmel engedelmes feladatokat végrehajtani, sőt, ugrál, ha meglátja kezemben a klikkert, amit a tanítás során használunk, és nem utolsósorban képes arra, hogy verekedés nélkül győzze meg a többi négylábút, mekkora mellényt is öltött öltött rá a bőkezű természet. Láttam, hogy létezik olyan kommunikáció gazda és kutya között, ami a kutya számára érthető, mert az ő nyelvén íródott, hogy lehet úgy tanítani egy négylábút, egy malamutot is, hogy élvezi, sőt várja a foglalkozásokat, mert gazdája invitálja erre. Vagyis, megtapasztaltam, hogy néhány kőbevésett, szinte kötelező érvényűnek tartott fajtajellemző mégis felülírható, ha egy tüköriskolában tanulja a gazdi a kutyák nyelvét és a klikkerrel történő tanítás alapjait.

GiroAzonban, még mindig nem hittem el magamról, hogy én is tudnám póráz nélkül sétáltatni a kutyámat, hogy nyugodtan tudnék vele erdőben túrázni, idegen kutyákkal találkozni véröntés nélkül, úgy hazatérni egy sétából, hogy nem veszítem el közben, mert macskák vagy őzek keresztezték utunkat, miután remegő kézzel lecsatoltam róla a pórázt. Mivel előttem lebegett a kép, hogy „zsebre dugott kézzel” járom vele a faluszéli erdőt, réteket, tanyavilágot, úszni járunk néhány két- és négylábú baráttal, vagy textilkötelék nélkül járjuk a városi ligetet, beiratkoztunk a középfokú tanfolyamra, ahol az ösztönkezelési technikák mélyebb megismerése, elsajátítása volt az egyik cél annak érdekében, hogy a falkánk hierarchikus rendje Giro fejében is azt a képet mutassa, amit én szeretnék látni.

A tanfolyam hét hete alatt ismét rengeteget tanultam magamról és kutyámról. Többek között rá kellett döbbennem, hogy hangom inkább emlékeztet madárcsérogásra vagy rikácsolásra, ha rászólok Giro-ra, mikor például közös munka helyett a bullmasztiff lány kutyus hátulsó tájéka iránt érdeklődik előszeretettel. Szembesültem azzal, hogy az immár másféléves nagyfiúm bizony nem tart annyira érdekesnek engem, mikor játékra hívom, és előfordult, igen, hogy otthagyott a pályán játék közben, mint eb a Szaharát. És bizony, az ügyességi feladatok tanítása is okozott néminemű nehézséget, többször éreztem úgy, képtelenek leszünk levizsgázni. Mindez arra ösztökélt, hogy mind a tanításban, mind az ösztönkezelésben próbáljam magam összeszedni, még tudatosabbá válni.

Összegezve, a középfokú tanfolyam során (amit 97 pontos, kettes szintű ügyességi vizsgával zártunk) megláttam hibáimat, gyengeségeimet, azt is megtanultam, hogyan tudom erősségeimet kialakítani, úgymond eszközömmé tenni, hogy olyan vezetője legyek Giro-nak, aki mellett póráz nélkül is tud sétálni, akinek egyedül van joga eldönteni, mi a következő lépés, ha például gazdátlan ebekkel találkozunk a sétáink során.

Pár hónappal a tanfolyam után a klubfoglalkozásokon ma már nyomkövetést tanulunk, őrző-védő foglalkozásra járunk, különböző ügyességi feladatokat és trükköket tanulunk, rengeteget vagyunk a hétköznapok folyamán nagy falkában, túrázunk, és mindennek köszönhetően olyan életet élünk, ami mindkettőnk számára sok-sok örömet, újdonságot, sikerélményt tartogat.

És ami a legfontosabb talán: az iskolában eltöltött másfél év alatt megtanultam nemcsak azt, hogy a kutyámmal való intenzív foglalkozás, tanítás nem időleges, nem tanfolyamra járást jelent, hanem egy életmód, azaz élethosszig tartó, hanem azt is, hogy állandó figyelmet kell fordítanom magamra, a vele való kommunikációmra, és Giro-ra is ahhoz, hogy kapcsolatunk fejlődjön, és jól érezzük ebben a szövetségben magunkat, mert egy malamut azért mégiscsak tartogat meglepetéseket tarsolyában, nem hagyja, hogy gazdája vezetői önbizalmával eltelve elkényelmesedjen.

Gazdi: Lippai Kitti; Kutya: Giro, alaszkai malamut